Kányádi Sándor
JÖN AZ ŐSZ
Jön immár az ismerős
Szél lábú deres ősz.
Sepreget, kotorász,
Meg- megáll, lombot ráz.
Lombot ráz, diót ver,
Krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
S harapja, kurtítja a hosszú napokat.
Baranyi Ferenc
BULLADA
Addig tiszteld a törvényt,
amíg korlátoz önkényt,
amíg hatalmat gátol
s gazságot nem palástol.
A törvény cifra szolga,
szolgálja azt, ki hozta,
ám az, akit kisemmiz:
tökélyében sosem hisz.
Be olykor az se tartja,
ki buzgón megszavazta,
csak addig van hatálya,
amíg nem köpnek rája.
A törvény mit sem érhet,
ha csak táblákra vésed,
ha nincs a szívben önként:
megsütheted a törvényt.
Baranyi Ferenc
Kiakad a kontinens
Van egy ország,
Victoría
a neve.
Felforr tőle
– amiben fő –
önleve.
Oly gyakran forróak arra
a fejek,
hogy többezer Celsiusra
hevülhetnek újra s újra
a levek.
(Amelyek
gőzzé már csak juszt se válnak:
égetnek – s nem fűtenek.)
Victoría kormányától
kiakad a kontinens,
mert e kormány velejéig
prepotens,
impertinens.
Nem hisz, nem hisz a szemének,
még kevésbé a fülének
az elképedt UNIÓ és
a leesett állú ENSZ.
Victoría, Victoría,
úgy heherész, mintha rína,
legjobbjait eltaszítja,
talpnyalóit gazdagítja,
ordasait bátorítja –
s mindezt úgy tálalja, mintha
nemzet lenne, nemcsak állam.
S nekem felkopik az állam,
mert a szomjas Victoría
mindnyájunk vérét kiszívja
s ölné lelkem is talán.
Országom csak.
Nem hazám.
Baranyi Ferenc
Vigyázz magadra
Vésd a gerendafába,
az írás megmarad:
az április megőrült
rég nem süt már a nap.
Vésd a gerendafába
korunk gyalázatát:
„honfiak” pinkapénzért
adták el a hazát.
Vésd a gerendafába
a gyász üzenetet:
ki most fut innen, annak
szíve meg nem reped.
Vésd a gerendafába,
hogy törvény öl ma törvényt,
de sok bolond még most sem
gyanítja, hogy mi történt.
Vésd a gerendafába, ne szálljon el a szó:
nem golyó van a fejben –
maga a fej golyó.
Vésd a gerendafába:
pimpós a misebor.
S vigyázz magadra kérlek,
hogy mindent megtorolj.
Baranyi Ferenc:
ÉN MENJEK EL?
Én menjek el?
A tömjénfüst gomolyogjon odébb,
mert a templomban
az ördög vert tanyát?
Én menjek el?
Órástól a torony?
Nem pedig a harang,
amely Angelust kondít akkor is,
amikor félreverték?
Én menjek el?
Belzacár faláról
az írás tűnjön el,
nem pedig az ereklyék meggyalázója
a fal fedezékéből?
Hogyan mehetnék – éppen én – el?
Nem hagyhatom itt a pilisi dolinákat,
ahol megtanultam,
hogy magyarok, tótok bánata
mindigre egy bánat marad;
sem a nyáregyházi akácerdőt,
ahol már kölyökkoromban kiderült,
hogy nincs meggyőzőbb
a csend érvelésénél;
sem a dunai szél borzoló unszolását
a Vizafogó-parton,
ahonnét békés pecázók
haragvón sereglettek át – ha kellett –
a Váci útra.
Hogy mire unszol MOST a Duna –
csak partján élve hallom.
Ezért /is/ kell maradnom.
KINCSNEK LÁTSZHAT
A történelem szemétdombjára kerülni
korántsem végállomás.
Például az is visszaszedhető onnan,
ami még negyvenötben került oda.
Kiglancolni se kell,
mert az újralobbant szittya káprázatban
kincsnek látszhat,
ami már újkorában is kacat volt.
Egy József Attila-vers elveszett változata
Megtalálta és közzéteszi Csengery Kristóf
Ős patkány terjeszt kórt körünkben,
félelem, meghunyászkodás.
Savas szájával mindenünnen
ez tátog ránk, azt várva, más
szóljon helyette. Néz, de nem lát,
hall, de nem ért. Nem fogja fel,
hogy szabadsága, mint szedett fát
unott kertész, most hagyja el.
Nevét elveszti: ő a Senki,
a sárarcú, tűrő tömeg,
örülni, halni, kérni, menni:
mikor mi kell, más mondja meg.
Nem tud jogról, fejét lesunyja,
nem kortyol tiszta levegőt.
Megremeg a kabátja ujja,
ha áll a közrendőr előtt.
Ez régi érzés - s visszatér most.
És régi társ a motyogó
remény. Mint kiflit, morzsalékost,
rágja: megúszni volna jó...
Tartalékolni, áttelelni
cincogva, mint az egerek.
Száz év álom! S életre kelni
másutt, máskor. Ki mondja meg,
mi lesz ebből? Néz levesére,
és elejti a kanalat.
Sír, pedig férfi. Már egy éve,
hogy nincs munkája. Ott matat
benne a kétely: változik még
a helyzet? Az ágakon át
az égre bámul. Szürke, nem kék.
Miből vesz holnap vacsorát?
Magányos, mint a milliók. Nincs,
ki dúdolna egy dalt vele.
Mint tenger mélyén porladó kincs,
rozsdáll zsebében a keze.
Állj oda mellé, hiszen látod,
hogy elfogad, ezt várta rég.
Súgj fülébe halkan egy átkot,
az Idő hallja, s az elég.
Olyan legyen, akár a törvény,
mit vésett Mózes a hegyen.
Ne forralja indulat-örvény:
hűvös, tiszta átok legyen:
„Görcsben fetrengjen, akna-mélyben,
aki szárnyunkra súlyt rakott,
naptárt nyálazva összevétsen
tegnapot, mát és holnapot.
Aki a színt elvette tőlünk,
szűk földalatti folyosón
botladozva fusson előlünk
sötétben, kábán és vakon,
amíg csak él. Aki a hangot
elhallgattatta, süketen
húzzon tonnányi nagyharangot,
s ne értse, hogy »nem« vagy »igen«.
Aki ellopta a ruhánkat,
s az ételünket, fázva és
koplalva kolduljon. S ha vághat,
magának egy karéjt, a kés
ne kenyerét - húsát metélje.
Aki álmunkba belemart,
éveit virrasztásban élje,
s ne hívja békeöblű part.
Aki a szájunkat betömte,
megnémulva bolyongjon a
mocskos sikátorokban, és ne
legyen barátja, otthona.
Halni nem tudva, hosszan éljen,
vétkébe őrüljön bele,
s mikor végül magát megölte,
testét a föld ne vegye be."
Mi a kalandot kergetjük mindenfelé
Nem ellenetek harcolunk mi
Csak óriási s furcsa birtokokra vágyunk
Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk
Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott szinek
Ezernyi súlytalan lebegő látomás
ezekből kell valóságot teremtenünk
Fel akarjuk kutatni a jóság tájait hatalmas ország s minden hallgat ott
Ímé az idő is amit kergetni s visszacsalni éppen úgy lehet
Irgalmazzatok nekünk mi folyton a jövő s a végtelen határain
Harcolunk az emberek helyett
Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom
(Egy szép vörösesszőkéhez - Radnóti Miklós fordítása
Apollinaire.
Kissé áthallásos...